A hatvanas évek első felében születettek,nem kell magyarázni, mi a Phantom. Csomagokat gyűjtöttek az iskolában játékokkal, jegyzetfüzetekkel és ceruzákkal a vietnami gyermekek számára. Rendszeresen látták a televízió képernyőjén még mindig fekete-fehérben a hosszú orrú repülőgépek ragadozó sziluetteit, fehér csillagokkal a törzseken és szárnyakon, amelyek bombákat dobtak le a dzsungelbe, ahonnan a tűzjelző pontok pontozott vonalai tűzték az égboltot. A bemondók néha beszámoltak arról, hogy az elmúlt nap folyamán hány amerikai repülőgépet lőttek le észak-vietnami légvédelmi csapatok.
Az udvarokban és az átjárókban a fiúk gitárra énekeltek,elsősorban a boldogtalan szerelemről, szenvedélyes intonációkkal a hangban. De volt egy dal, a többivel ellentétben. A pilóta nevében énekelt, és nem a miénk, hanem az amerikai részéről, ami különösen vonzóvá tette őt az akkor sugárzott ünnepi koncertekre jellemző katonai-hazafias patosz hátterében. A fantomról szól. A dalt gyorsított, rock'n'roll ütemben, minorban adták elő, ami valamiféle "ellenséges" hangot adott neki. Különleges elegáns volt idegen csúnya hangon. Abban az időben a fiatalok egy kicsit hallgatták a külföldi, és különösen az amerikai előadóművészeket, és minden egyes, onnan hozott hanglemez esemény lett a városban. A tanárok azt tanították, hogy a rockzene szörnyű, és fő megkülönböztető tulajdonsága az állandó szívszívó sírás.
Angol nyelvet tanítottak az iskolában és a szótárakbóla fiatalabb generáció megtanulta, hogy mi a fantom. Ez egy szellem. Katonai repülőgépekhez a név megfelelő, sajnálatos, hogy nincs ilyen hagyományunk az elfogók és bombázók neveinek megadása.
Általában véve a dal népszerű volt, és ennek hiányábanAz eredeti példányok sikeresen felváltották a nyugati rock zenét. És a fiatalok mindig is szerették kiabálni. A téma nem volt új. Az ötvenes években felnőtt előző generáció körülbelül „tizenhat tonnát, veszélyes rakományt” énekelt, amelyet a „repülő erőd” pilóta mindazonáltal vállalta, hogy magával viszi, bár félte „bombázni a koreai várost”. Ez az ismeretlen szerző költői remekműve a Merle Travis azonos nevű dalának motívumán jött létre.
Ott volt még Alexander Gorodnitsky „Amerikai pilóták éneke”, de még kevésbé volt elérhető, mint a nyugati előadók vagy Vladimir Vysotsky felvételei.
A második születés az öreg udvar dalát kapottköszönhetően a "Siskin and Company" rock együttesnek, emlékeztetve arra, hogy mi a "Phantom". A szöveg szinte változatlan maradt, kivéve természetesen, ha szinte minden előadásnál figyelembe vesszük a számtalan variációt, amelyek a hatvanas évek végén és a hetvenes évek elején merültek fel. A pilóta ezután a megsérült föld mentén futott, majd csak a kifutópályán sétált. Az orosz katonai tanácsadók hangját néha egy sisakban, néha fejhallgatóban hallották. De nem számított. A Chizhevsky-változat optimalizáltnak tekinthető, és elrendezése tökéletesen közvetíti a dal létrehozásának idejének hangulatát.
Van azonban a szövegben a pontatlanság és a kényszerítéskételkedni abban a verzióban, amely szerint a dalt egy szovjet pilóta írta, aki Vietnamban harcolt a kommunistákért. Nyilvánvaló, hogy az ismeretlen szerzőnek fogalma sem volt arról, hogy mi a Phantom F-4, és mi volt a fő műszaki jellemzői. A szöveg nem mond semmit a második legénység tagjának sorsáról. A pilóta mellett fegyverkezelőnek a pilótafülkében kellett lennie. Ha meghalt, akkor miért nem mondnak erről valamit? És ha túléli, akkor miért fogják el csak a pilótát? Az igazi pilóta minden bizonnyal megemlíti barátját, bár képzeletbeli, a dalszövegben, a „Phantom” - kétüléses.
És minden más meglehetősen hihetőnek tűnik.
